- Most múltál 24 éves, de a szélesebb sportszerető réteg most ismerkedik a neveddel. Mi ennek az oka?
- Későn érő típusnak tartom magam, korábbi edzőim is ezt mondták rólam, de ez nem feltétlenül hátrány. Lépésről lépésre haladok, bízom benne, minél tovább jutok.

- Hogy indult a pályafutásod?
- Hároméves koromban kezdtem úszni a BVSC-ben, majd a nővéremet követve kilenc évesen kajakra váltottam Dunakeszin. Végül csak 11 éves koromban fordultam a foci felé egy osztálytársam hatására, Vácott. A szüleim sosem erőltették, hogy sportoljak, csak annyit szerettek volna az elején, hogy tanuljak meg úszni, ezért sem volt nehéz váltanom, amikor meguntam az egyik sportágat. Végül a foci jött be, az nem monoton és mégis csapatsport, bár a többi helyen is jó volt a társaság.

- Az úszás és a kajak milyen előnyt jelentett, amit később hasznosítani tudtál a focipályán?
- Az alap állóképességemet meghatározta a medencében és a Dunán töltött sok óra. Kajakosként rengeteget futottunk, a vízben sem lehetett lazsálni, mindkét sportág nagy tüdőkapacitást követel.

- Érezted-e valaha annak hátrányát, hogy későn kezdtél el focizni?
- Soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha óvodásként focival kezdem. Az biztos, amikor Vácott edzésre jelentkeztem, egy-másfél évig a B-csapatban kaptam helyet, ennyi idő kellett a lemaradás eltüntetéséhez. Nagyon jó utánpótlásedzők foglalkoztak velem, ha más klubba kerülök, akkor most lehet, hogy a megyei I. osztályban sem játszanék. Hét év után, 18 éves koromban keresett meg a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia, és úgy gondoltam, egy ilyen alkalmat nem szabad kihagyni. A váci lehetőségekhez képest óriási ugrást tapasztaltam, olyan körülmények közé kerültem, amit elképzelni sem tudtam volna korábban. A két infrastruktúra közti különbséget említeni sem kell, de a PFLA-ban például posztonként külön képzést kaptunk. A legnagyobb különbséget mégis az jelentette, hogy Vácott focizni akartak a gyerekek, míg Felcsúton mindenki profi labdarúgó szeretett volna lenni. Emellett kollégista lettem, ekkor költöztem el először a családomtól, mondhatni, ekkor nőttem fel.

- Miért tértél vissza Vácra?
- Másfél évet töltöttem Felcsútom, és a végén, az U21-es csapat tagjaként úgy ítéltem meg, hogy nincs esélyem az élvonalban szerepelni, ugyanakkor az utánpótlásból már mindenképpen szerettem volna továbblépni. Vácott viszont jó kis csapat alakult ki, amelyik télen vezette az NB III.-at, és célul tűzte ki a feljutást. Ezért döntöttem úgy, hogy talán egyet visszalépve, de nevelőklubomban folytatom. Így is történt, bajnokként megálltuk a helyünket a következő évben az NB II.-ben is, a második évben pedig még előrébb léptünk. 

- Ekkor következett a DVTK és az NB I.
- Igen, nem illik nemet mondani egy ilyen ajánlatra. Abban előtte is biztos voltam, hogy nagy ugrás az élvonal, és az első év nem rólam fog szólni. Végül kilenc alkalommal léptem pályára, ennél kicsit többet szerettem volna, de önkritikusan azt kell mondanom, reális ez a szám. Már itt az új bajnokság, ha jobb teljesítményt nyújtok, akkor biztosan több lehetőséget kapok, és hasznosabb tagja leszek a csapatnak. Most négy mérkőzésnél járok, szereztem egy gólt is, de szeretnék a talajon maradni, és továbbra is azt vallom, lépésről lépésre kell haladni. 

- A Haladás ellen szinte minden bejött, gólt fejeltél, kiállítást harcoltál ki, és általában is jól játszottál. A te meccsed volt?
- Helyén kell kezelni a Haladás elleni sikert, mert inkább öt jó teljesítmény és öt győztes mérkőzés, mint egy jó meccs, amin én szerzem a győztes gólt. 

- Első gólod szerezted az élvonalban, és rögtön egy legenda kapuját vetted be. Milyen érzés?
- Tisztában voltam vele, hogy Király Gábor áll a kapuban, de amikor a beadás érkezett, akkor sok mindenre figyeltem, csak erre nem. Nagyon jó labdát kaptam Vernes Richárdtól, a védő lemaradt rólam, de mindig a legegyszerűbb helyzetben lehet a legnagyobbat rontani, ezért ugyanúgy koncentráltam, mintha hárman csimpaszkodtak volna belém. Majd később, amikor komolyabb múlt áll mögöttem, akkor lesz egy apró érdekesség, hogy az első gólomat egy korszakos egyéniség hálójába fejeltem.

- Várhatjuk a további fejes gólokat?
- A magasságom mindenképpen előny egy pontrúgásnál, de ha gurul a labda, akkor azt lábbal továbbítom a kapuba. Mások szerint is jól fejelek, de sok gólt szereztem már lábbal.

- Pontrúgás után sok gólt szerez a DVTK, és mindig elmondjátok, hogy ez a sok gyakorlás eredménye. Arról viszont ritkán esik szó, hogy mit gyakoroltok ilyenkor.
- Elsősorban a mozgásokat, ki érkezik a rövidre, ki a hosszúra, ki ugrik föl, és kinek az ellenfél védőjének az elzárása a feladata. A pénteki edzésen garantáltan gyakoroljuk a pontrúgásokat, de a mérkőzés előtt még egyszer átnézzük, hogy kinek mi a feladata. Ha ez megvan, akkor a rúgó játékosnak és a fejelőknek is könnyebbség, már csak tökéletes kivitelezésre, és lassan vagy rosszul reagáló ellenfélre van szükség.

- Egyre összetettebbé válik a futball, manapság már nem írja le egy játékos posztját az, hogy középpályás, még csak az sem, hogy szélső vagy belső középpályás. Hogyan jellemeznéd a szereped?
- Amikor két védekező középpályással állunk fel, akkor mindkettő védekezik és mindkettő támad, de éppen fordított arányban, mondjuk 60-40 és 40-60 százalékban. Közülük én azt szeretem jobban, amelyik többet tud támadni, azaz egy olyan védekező középpályás vagyok, aki szeret előre játszani. Ha csak egy védekező középpályást küld a pályára a vezetőedző, az kevésbé ér oda az ellenfél kapuja elé, viszont ekkor többnyire két támadóbb felfogású középpályás helyezkedik előtte, idén többnyire ezen a poszton kaptam szerepet. Más játékrendszerben játszunk Fernando Fernandez irányításával, ezt is meg kell tanulni nem csak nekem, hanem a társaknak is. 

- Az biztos, nem tőled hangos az öltöző, és legtöbbször Serhii társaságában lehet látni a DVTK Edzőközpontban. Milyen személyiség vagy?
- Mindenkivel megtalálom a közös hangot a csapatban, Serhii viszont a szomszédom, együtt járunk edzésre - mondjuk, nem régóta vezet, de egyre jobban. Korábban Óvári Zsolt volt a “sofőröm”, vele még Felcsúton barátkoztam össze, és amikor Balmazújvárosba került kölcsönbe, kézenfekvő volt, hogy egy másik csapattársamhoz csatlakozzak.
Valóban nem vagyok harsány típus, nem szeretek a középpontban lenni, de szívesen meghallgatok bárkit.

- És a pályán?
- Sajnos ott is igaz, többet kellene beszélni, ebben mindenképpen fejlődnöm kell. Védekező középpályásként mindent látok, és tudom a társak helyezkedését irányítani, különösképpen azért, mert én is szeretem, ha a hátam mögül instruálnak. Az egész csapat érdeke azt kívánja, hogy segítsük egymást.

- Serhii Shestakov és Eperjesi Gábor is diplomás labdarúgónak mondhatja magát, te mikor csatlakozol hozzájuk?
- Világ életemben szerettem a sportot, később sem szeretnék elszakadni tőle, az pedig adta magát, hogy az érettségi után egyetemre jelentkezzek, mindig jobb több lábon állni. Jelenleg a Testnevelési Egyetem sportszervező szakára járok, az abszolutórium már megvan, a szakdolgozat témáját keresem éppen. Nem csak a labdarúgás érdekel, rengeteg sportágat kipróbáltam már, ebből a szempontból ideális ez a szak, és a diplomával a kezemben valamelyik klubnál vagy szövetségnél el tudok helyezkedni sportvezetőként.

- Az úszásról és a kajakról már hallottunk, milyen sportokat szeretsz még a focin kívül?
- Nyolcosztályos gimnáziumba jártam (plusz a 0. évfolyam), amikor a kosárcsapatnál létszámhiány volt, akkor keresték a magas, sokat futó játékosokat, akik kézzel sem ügyetlenek. A tesitanár végül még a saját klubjába is elcsalt, sokszor előfordult, hogy szombaton focimeccsem játszottam, vasárnap pedig kosárlabdáztam. Imádok minden sportot, ezért sajnálom, hogy most el vagyok tiltva az extrém sportoktól. Régen sokat síeltem, vízisíeltem, wakeboardoztam, de kipróbáltam az ejtőernyőzést is. Úgy vagyok összerakva, hogy meccs után, bajnoki szünetben 1-2 napig tudok pihenni, de utána már hiányzik a mozgás. Nyaranta ismét le szoktunk menni kajakozni a Dunára, vagy a barátokkal teniszezünk. Régen sok sportműsort néztem a tévében, manapság sokkal jobban kikapcsol, ha én csinálom.